A tétele láttán szinte megsemmisül. Leül velem szemben, motyog, bámulja a közöttünk lévő kopott padot. Mentegetőzik. Helytelenül ragoz, toldalékol. Alig vesz levegőt, reszket. Kérdő mondatokban fogalmaz, várja a választ, ahelyett, hogy beszélne folyamatosan. Szakszavakat nem használ. Előadja  a „semmit”. Néhány mondatot mormol, majd várja a csodát. Talán azt hiszi, hogy kérdezz-felelek játék következik. Az öltözéke nem az alkalomhoz illő. A nulláért kettest szeretne. Túlélésre, nem pedig győzelemre törekszik.

KI Ő?

A felkészületlen, rossz vizsgázó. Életkor független ez a kategória. No, nem csak a kamaszok körében, hanem a felnőttek között is megtalálható nagy számmal.

Eszembe jut erről egy pimasz történet. Az arrogáns vizsgázó esettanulmányát szeretném elmesélni röviden.

Bejön, nem köszön, kihúzza – láthatólag a számára nem tetsző – tételt. Leül. Fél órája van, hogy a képző intézmény bélyegzőjével ellátott üres hófehér á négyes papírra varázsolja a témával kapcsolatos ismereteit. (Zárójelben jegyzem meg: a grafomán barokk körmondatokban ír, a verbálisan jól fejlett vázlatosan, kulcsszavakat használ.)

Tehát, visszatérve az „amíg élek, nem felejtem el” vizsgázóhoz: a harminc perc leteltével leül velem szemben a hozzám korban hasonló hölgy üres papírral a kezében. Gondoltam, szuper. Bizonyára nagyon jó a „beszélőkéje”, feleslegesnek tartja az esőerdők kiirtását, nem pocsékolja az értékes faipari terméket.

Kényelmesen hátra dőlök, s kíváncsian várom a feleletét.

• Írja be a kettest! – hangzik durván, nyersen, arrogánsan, szinte fenyegetőn a rövid felszólító mondat, egy olyan nőtől, akit életemben nem láttam, pedig állítólag a nagy létszámú csoport tagja, akiket már egy éve tanítok.
• Tessék? – én szinte megkövülve.
• Hát látja, hogy üres a papírom! – ingerülten a szőke nő.
• Igen, és? – nem térek magamhoz az akaratos szemtelenségétől.
• Nem tudok semmit. Nem volt időm készülni. Dolgozom. Írja be a kettest!– néz támadólag.

Az incidens óta értem, tudom, hogy miért nagyon fontos, hogy vizsgázó és vizsgáztató ne legyen négyszemközt. Nem! Nem arra gondolok, hogy bántana. Nem félek. Hanem arra gondolok, hogy kell a fültanú.

• Kettest a nullára nem adhatok, és nem is adok. A kettesért meg kell dolgozni. – nyugodt határozottsággal mondom, hogy a többi megrökönyödött vizsgára éppen készülő tanulótársa jól hallja.
• Kérdezzen! – sziszegi.
• Kérdezzek? (nem kötelességem, de megteszem) Rendben. Meséljen a pulzus kvalitásairól, az extraszisztoléról, a bradikardiáról és a tahikardiáról!
• Ezeket nem értem. – néz mérgesen. Ekkor már a teremben lévő mind a négy felkészülő tanuló csak ránk koncentrál. Látszik rajtuk, hogy feszültek, idegesek ettől a kellemetlen, nem mindennapi eseménytől.
• Azért nem érti, mert nem készült. Kérdezzek még? Esetleg tudna nekem mesélni a hiperventillációról? – udvarias pimaszsággal a hangomban. (Nagyon mérges voltam, uralkodnom kellett az indulataimon. Felháborított az arcátlan viselkedése.)
• Nem tudom, mit jelent ez a hipe…. Hagyjuk az egészet!
• Elégtelen. –mondom neki, miközben a szemébe nézek.

Ránk vágta az ajtót, és elviharzott.

Miért írtam le ezt az esetet? Azért, mert megengedhetetlen!

Szólj hozzá! Kérdezz! Kövesd az oldalt!